A gobelinhímzés-technika a 19. században alakult ki, mint neve is mutatja Franciaországban. A polgárosodás, a szövőipar fejlődése miatt, valamint igény (másként kereslet) hiányában abbahagyták a nagyméretű és munkaigényes falikárpitok szövését a takácsok. A nagypolgári és kispolgári igények kielégítésére a kézimunka új ága született: a gobelinhímzés.

A gobelinhímzés alapöltése a keresztöltés balról jobbra dőlő fele (magyarul félkeresztöltés). Sűrűn egymás mellé, az alapanyagot befedve kell ölteni. Mindig balról jobbra haladunk, a hímzendő munkát nem forgatjuk munka közben, így a dőlésirány azonos lesz. A hímzendő alapanyag minden köteges szálkereszteződését átfogja a hímzés. Célszerű annyi tűt használni, ahány színnel dolgozunk, mert így nem kell színváltásnál állandóan újra fűzögetni a következő szín fonalát.

Ennek a hímzéstechnikának nincs önálló motívumkincse, formavilága. A régi gobelinszövéssel készített falikárpitok mintáinak felhasználásával képeket, virágcsokrokat stb. festenek vagy nyomnak elő az alapanyagra. Ezeket a képeket a megfelelő szín- árnyalatú fonalakkal hímezik ki. A minél tökéletesebb színárnyalatok elérése érdekében a hímzőfonal szálai többszínűek is lehetnek. Pl. 4 szálas hímzésnél egy szín kétféle árnyalatával is lehet hímezni, s így az átmenet egyik színből a másikba szinte láthatatlan lesz. Ha a minta megkívánja, lehet kontúrozni is, amihez apró parámaöltést célszerű használni.

Régebbi, de ma is követhető technika, hogy szálszámolással és a képet leíró rajzzal dolgozik a hímző. Ebben az esetben az aprókockás papírra előrajzolt képen a különböző színeket más-más mintákkal (iksz, kör, négyzet, háromszög stb.) vagy számokkal jelölik.

Alapanyag, fonal, minőség

 A mai fonalak közül Magyarországon az úgynevezett osztott hímző fonal a legalkalmasabb arra, hogy a minták gazdag színvilágát megfelelően követhesse a gobelinművész. Az osztott hímző fonal másként is ismert, francia eredetű neve: mouliné fonal.